A sosevolt tündérmese folytatása

A munkahelyemen ismertem meg. Az első perctől udvarolt. Hevesen, ellentmondást nem tűrően ostromolt, pedig tudta, hogy együtt élek valakivel. Igaz, azt is tudta, hogy nem vagyok igazán boldog. De ha nem így lett volna, az sem jelentett volna neki akadályt. Szórta a bókokat, a kétértelmű, huncut megjegyzéseket és nyíltan el akart csábítani. Sosem tagadta a szándékait, már-már pofátlanul nyomult. Nekem meg éppen ez kellett. Hogy érezzem, vonzó vagyok és van valaki, aki csak rám vágyik. A kémia rögtön beindult közöttünk. Otthon csak unalmas, langyos hétköznap esték vártak és házimunka. Nem tudtam, mi az, ami nem jó, csak éreztem, hogy valami hiányzik…

 A bizalmamba férkőzött, megosztottam vele minden titkomat, s közben fel sem tűnt, hogy neki milyen sok van. Fél évig ment a lovebombing, mire magába bolondított. Teljesen. Visszavonhatatlanul. Akkora rózsaszín köd ült a szememen, hogy nem vettem észre egyértelmű jeleket sem, amik ma már azonnal vészüzemmódba kapcsolnának és menekülnék, minél messzebb tőle.

Két telefonja volt, mégsem tudtam elérni sosem, csak ha ő akart éppen beszélni velem. Folyamatosan ébren tartotta az érdeklődésemet, nem volt perc, hogy ne ő járt volna az eszemben. Ha nem láthattam, vagy nem beszéltünk, mardosott a hiánya.

Aztán eljött a Karácsony időszaka, s én dolgoztam, jól jött a túlórapénz, s reméltem, ő is dolgozni fog, ahogy ígérte: a kedvemért. De nem így történt… Szomorúsággal vegyes aggodalommal írtam neki üzenetet, mikor megláttam, hogy elérhető a levelezés csevegőjében. Csak annyit kérdeztem, mi újság, mire a következő válasz érkezett:

”nemsok, pihizünk”

És itt el is akadt a párbeszéd, bennem pedig megannyi kérdés fogalmazódott meg hirtelen, de a választ is azonnal tudtam. pihizÜNK. Mikor rákérdeztem a következő találkozásunkkor, nem is tagadta. Barátnője van. Apránként kiderültek a titkai. Együtt élnek, a lány szüleinél. A cuki kutya is közös, akit néha magával hozott a randijainkra. Bemutatott a barátainak, akik mind tudtak erről. De senki sem szólt. 

Azt mondta, már rég nem jó a kapcsolatuk, 7 éve vannak együtt, szakítani fog vele. Csak nincs hova menjen. Én hülye, még meg is sajnáltam. Elhatároztam, hogy lezárom az akkori kapcsolatomat, ha komolyan gondolja ezt velem és segítek neki albérletet találni. Így is lett. Elköltözött, pár utcára tőlem. Szakítottam pár héttel ezután és én is lakást kerestem. Hirtelen jött ötlettől vezérelve bedobtam az összeköltözés lehetőségét. Az első perctől olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást, úgy éreztem, egymásnak teremtettek minket, miért is ne lépjünk nagyot? Nem volt ellenére, sőt. Eljött velem lakást nézni, közösen kiválasztottuk a számunkra megfelelőt. Beköltöztünk egy csodás szombati napon. 

Fel sem tűnt, hogy valamiért nem igyekezett a kipakolással. Én az otthonunk szépítésével voltam elfoglalva… talán egy hét telt el, mikor úgy állított haza, hogy másnap Pestre költözik, mert áthelyezték. Fegyelmi gondjai voltak a munkahelyén, így ússza csak meg a kirúgást. Egy világ omlott össze bennem. Könyörögtem neki, hogy maradjon, zokogtam, miközben végignéztem, ahogy kihordja a cuccait rideg közönyösséggel. Mintha ismeretlenek lettünk volna. Elment. 

Innentől kezdve csak hálni járt belém a lélek. Leittam magam sokszor, a fájdalmat enyhítendő, volt pont, mikor véget akartam vetni mindennek és egy üveg nyugtatót öblítettem alkohollal. Így utólag elég nevetséges volt. Üzenetekkel bombáztam, amikre sosem jött válasz. Szépen lassan elfogtam, szinte áttetsző lettem minden értelemben. Hetek teltek el, hatalmas erővel robbant meg a nyár. S egyszercsak egy e-mail érkezett Tőle:

”Hiányzol.”