Amiért billentyűzetet ragadok, az nem más, minthogy könnyítsek magamon, leírjam azt a gondolatrengeteget, ami gyakran aludni sem hagy, de a számat nem hagy(hat)ja el. Félek, hogy egyszer felrobban a fejem, ha másként teszek 🙂
A történetem nem az a kalsszik hepiendes sztori, már a kezdete sem volt köszönőviszonyban sem egy normális emberi történettel. Sosem volt tündérmese, csak egy Sors a többmilliárd közül, amikről nem tudunk vagy nem beszélünk. A verbális és/vagy fizikai abúzus egyébként is tabutéma, a hatóságok nem tudnak mihez kezdeni vele, a családtagok szintúgy tehetetlenek, mert vagy nem tanúi az eseményeknek, vagy csak nem érzik joguknak, esetleg kötelességüknek a közbeavatkozást. Felnőttek vagyunk, vagymi. Amit főztél, edd is meg, mondja a nagyon bölcs ember.
Az én sztorim ott kezdődik, mikor megismertem a férjemet. Elszeretett az akkori kapcsolatomtól, mert hagytam magam. Izzó, heves szerelem volt a miénk, olyan, amiről sokan csak álmodnak, a két lábbal földön állók pedig tudják, hogy nem is létezik. Zseniálisan megrendezett színdarab csupán, ahol a főhős mindenképp a főgonosz áldozatául esik és nem nagyon van hepiend. Hosszú és izgalmas mű, fordulatokkal teli, könnyeket csal a szemekbe, a hatása alá von, nem hagy nyugodni. Átéled közben, amire mindig is vágytál, majd hirtelen zuhanások kapod magad és hatalmasat csattansz a jéghideg betonon. S vagy fel tudsz még állni, vagy nem.
Én most éppen még zuhanok, a földetérés nincs messze, de próbálok valami kipárnázott felületre esni, hogy bele ne haljak, legfeljebb törjem össze magam veszettül, hogy aztán újra összerakhassam magam és tiszta lappal indulhassak egy új életbe.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: